Decemberben a nagy felbuzdulás eredményeképpen lefogytam 3 kg-ot, azt tartom azóta is. Ami tök jó, persze, de azért ennél valamivel több jött fel a második terhesség alatt... Noha, már az is nagy szó, hogy meg tudtam tartani a fogyás eredményét, hiszen eddig fogyásból doktorálhattam volna, a megtartással volt gond. Most azt gondolom, hogy már egy fogyókúra elején eldől, hogy mi lesz a sorsa: végleges fogyás, valamennyi fogyás, vagy kudarc.
Ezúttal ugyanis, amellett, hogy blogom olvasóit változatos és ízletes diétás receptek sokaságával kecsegtetem, a fogyás motivációjáról elmélkednék.
Mindenhonnan azt halljuk, hogy le kell fogyni, mert az úgy egészséges, szép, illendő. Esetleg ruháinkon is látjuk, hogy vagy teljesen új ruhatár fog kelleni, vagy tényleg teszünk valamit a kisebb méretekért. Esetleg tényleg kezd egyre nehezebbé válni az emeletre való feljutás vagy a cipőfelvétel. Vagy, mint egyeseknél: megint nem jön fel az a fránya jegygyűrű. Pláne, hogy a férjem nevét sem viselem, új szomszédunkban pl. alapos a gyanú, hogy vadházasságban élünk... Na, azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a jegygyűrűm akkor sem volt jó rám, amikor kaptam, mert az, aki azóta már a férjem, annyira idealizál, hogy azt hiszi, én nemcsak viccből állítom magamról, hogy 55 kg vagyok (rossz napokon 56), és egy filigrán kis gyűrűt csináltatott. Jó, mindenkinek vannak olyan cuccai, amibe "majd belefogy", de pont a jegygyűrű?
Szóval, egyes számú motiváció számomra, hogy újból férjes asszonynak tűnjek.
Ezen felül az sem ártana, ha könnyebben mozognék, mert ez a két fiú elég komoly edzésformát jelent...
És a gyönyörű ruháim, amiket akkor vettem, amikor e blog olvasói nyilvánossága és ismerőseim álmélkodó tekintete előtt lefogytam, na azokat sem szeretném kidobni.
Igen ám, de elég-e ennyi? Akarni kell-e teljes szívből azt, hogy örök életemre megváltozzon az evéshez való hozzáállásom, és végleg megoldódjanak a súlyproblémáim?
A választ onnan kezdeném, hogy tapasztalataim szerint nagyon kevés olyan ember van, aki jelentős súlyfelesleget egyszer lefogy, majd örökre megtartja a súlyát (persze nem erőfeszítés nélkül). Igen van ilyen, ismerek is egy nagyon kedves kolléganőt, sajnos nem tudom, hogy az ő fejében mi játszódott le. De a többség, aki valamiért hízni kezd, de zavarja, és fogyókúrázik, nem egyik napról a másikra oldja meg a súlyproblémáit. Jellemzőbb tehát, hogy egyik fogyókúrát követi a másik. És ahelyett, hogy minden egyes újra felszedett kiló miatt letargiába zuhannánk, gyorsan állapítsuk meg, hogy ez inkább amolyan törvényszerűség. A fogyás nem abszolút dolog.
Valahol olvastam, hogy van, aki fejben sovány, van, aki fejben kövér. Akkor is, amikor éppen lefogyott. Azaz, és ezt már én teszem hozzá, nem változnak meg a fejünkben azok a viselkedés minták, amiket reakcióként megszoktunk bizonyos helyzetekre. Tehát, ha ideges vagyok, továbbra is az evés nyugtat meg (nem, de a fejemben ez a kapcsolat van meg). Aki ezen is változtatni tud, az marad sovány. Na mármost, ha én azt pontosan tudnám, hogy ezen hogyan lehet változtatni...
Minden esetre, a tudatosítás nagyon hasznos. Én a bloggal fémjelzett fogyókúrám eleje óta azon gondolkodom, hogy, úgy alapvetően, miért is szoktam enni. És kellett hozzá egy kis idő, amíg rájöttem. Én speciel azzal kényeztetem magam. Valszeg kényeztetném én magam práda cipőkkel és napi fél óra jakuzzizással is, csak hát, annál ez azért egyszerűbb és olcsóbb.
Mindenkinek vannak olyan érzései, amit az evéssel társít. Ezeket kell megfogalmazni. És újra kell sajnos kódolni. Meg kell tanulni, hogy az evés nincs összefüggésben semmi mással, mint a jóllakással. Tehát az egyetlen elfogadható ok az evésre az éhség, semmi más. Minden más bajra teljesen más megoldást kell találni (mondjuk ne az ivást). Felnőttek vagyunk, magunk felelünk az életünkért, bárhogy is alakult a gyermekkorunk, múltunk, stb. A jelen most van, fogyni nem lehet, csak akkor, ha előre nézünk, és a magunk kezébe vesszük az irányítást. Nem függhetünk tovább ízektől, élelmiszer-ipari vagy marketing cselektől, ünnepségektől és erőszakos kínálóktól, Rosszalló vagy helyeslő tekintetektől.
A fogyizástáltalában vagy az elhatározás pillanatában azonnal elkezdjük (naggyon ritkán), vagy kitűzünk egy kezdőnapot, némi haladékot adva. Én ilyenkor előtte egy-két napig tovább kényeztetem magam, mintegy előre kárpótolva a lemondásokért. Ugye, mondanom sem kell ez általában viszonylag rövid távon feladott fogyikba torkollik, mert amíg azt gondolom, hogy a kajálás egy klassz dolog, addig nagy valószínűséggel nem fog ízleni a párolt csirkemell karfiollal körítve.
Pedig lefogyni, nos nem nehéz. Úgy értem, fizikailag. Kevesebbet eszel, mint amennyi energiát égetsz, és kész. Matematika az egész. Na de lelkileg miért az? Vagy egyszerűen igaz az, amit a cigiről leszokós CD-n mondanak: letenni a cigit nem nehéz, csak nem kell többé rágyújtani. Szóval most akkor egyszerűen nem kéne ügyet csinálni, hanem teljesen természetesen a fogyózás mellett dönteni, kitartani mellette, nem sajnálni magunkat, nem agyalni többet, hanem boldognak lenni a gondolattal?
Ennyi okosságra jutottam. Ha ezúttal nálam a bölcsek köve, megígérem, update-elem ezt a bejegyzést.
Minden fogyózónak sok sikert, kitartást, és kevés nehézséget kívánok.
A képen saláta: rukkola, paprika, paradicsom, mozzarella csíkok
